Nem tökéletes,
mindenben hibát látó
éji rettenet.
Ha kihívás kell,
hagyj távolodni. Mégis:
gyere közelebb.
Cukormázálom.
Még vár rám az ébredés,
és megvalósul.
Kígyóként mászik,
a falon felaraszol
a fa árnyéka.
Fáradt dallam száll
fűzfákon ülő mosoly
áldozatáért.
Mezítlábas Nap
suhan végig a kerten.
A Hold meghátrál.
Kettéhasadva
lelkem végleg megtörik,
csak szilánk marad.
Tonhalkék égen
cikázva, visszaintve,
végleg búcsút vesz.
Téllel jő a nyár.
Hajamat tépő szélben
fordul a világ.
Elfelejtesz majd,
tovatűnök, mint a hó,
de nem akarom.
Béka kuruttyol.
Tópart alatt kushadva
végtelen zenél.
Túl sok kérdéssel
elijeszted magadtól,
nem a te gondod.
Le nem írt sorok
vissza többet nem jönnek,
hiába várom.
Kitartott szárnyak,
csak ennyi kell, hogy elhagyj
mindent, ami fáj.
Nyugtalansággal,
álomtalan hajnalban
várom a csodát.
Kitárnád szíved.
Fájdalmas dallam tépi,
szakítja lelked.
Sosem volt kiút
rabláncra vert világból,
amely fogva tart.
Bárhogy rettegtem,
nem égette tűz ajkam
túl sötét éjben.
A mai kedvem
papíron megpihenő,
rajzolt, kék lepke.
Néha kivárni
a szálló köd múlását
túl sokba kerül.
Éhínség kínoz,
gyarlóvá tesz. Elfutnék,
de nem vár senki.
Fogva tartanak
kitalált környezetben.
Ma nem alszom el.
Hiába vártad
régmúltban, zárórakor
semmi nem marad.
Jéhideg reggel
megfagyott falevelek
félnek a ködben.
Macskaraj üldöz
hírekből szőtt álmomban,
hazafelé űz.
Te csak csendben tűrsz.
Kőbe vésett hazugság
hajtja életed.
Sietős a szél,
út porát messze hordva,
ma másnak mesél.
Lelkem nyárban él,
de a naptár mást mutat.
Megkövülten vár.
Láncra vert sirály
eltépné kötelékét,
ha szíve hagyná.
Sötéten szorít,
magához ránt az éjjel.
Arcomba néz. Öl.
Monoton felhők
megfontolt haladása
lassan, az égen.
Kitartatlan szárny,
amellyel mélybe repülsz
és sohasem szállsz.
Letört faágról
fészekhagyva menekül,
múltját siratja.
Tavaszra várva,
új megvilágításban
tovatűnik majd.
Kiégett agyam
lapjaira olvad szét,
üresen marad.
Megtagadható
rövidre zárt szenvedélyt
ha győzni hagyod...
Sosem tér vissza,
kiolthatatlanul él
és el nem múlik.
Melankólia.
Töretlen nyereségem
nem is győzelem.
Tarthatatlanul.
Megállíthatatlanul.
Változatlanul.
Fényév távolság
szétszabdalja életem.
Üvegszilánkok.
Minden egyes nap
csak körbe-körbe-körbe,
beleőrülök.
Kísértet ha jár
zegzugos sikátorban,
nincs, aki hallja.
Álmok szikrája
körülfojtja agyamat,
vele száguldok.
Végtelen körben,
romba dőlt házak között
vezet az utam.
Tabula rasa.
Életemet kitöltő
üres oldalak.
Mérgezett vérem
túl sebes áramlása
a pokolba küld.
Nekem írt sorok,
lelkemet fojtogatók
szólnak egy dalban.
Hínárösvényen
kavargó halrengeteg
jég alá fagyva.
Fény gyúl az éjben,
könyvbe rejtem arcomat.
Magával ragad.
Túl sötét alkony
húz el a fejem felett,
megállok. Nézem.
Friss vízként folyó
erekben csörgedező
olvadó élet.
Szonettre táncol
a narancsvörös télben
a szikrázó fény.
Törtető szélben
a kegyeit keresve
szavakkal harcol.
Álmatlan éjen
kihűlt teraszon lépdel,
hangtalan oson.
Tiltott helyre lép,
lelke széthasadva tűr,
de a vágy ma győz.
Vígan repkedő
boldogságot kergető
felszálló ködben.
Tegnap kettétört.
Holnap százfelé hasad.
De ma egy darab.
Ólmosan fáradt,
sötét és szürke minden.
De kisüt a nap.
Törtetés, küzdesz,
de a semmibe hajtasz.
Fel kéne adni.
Megtörni a sort.
Végtelen állandóság
amit meguntál.
Alszik a ködben,
lassan hulló hó fedi,
holnapra már múlt.
Aludni vágyom,
elég volt ebből mára,
de tanulni kell.
Nem szerethetem.
Bánat telepszik le rám,
mégis kell nekem.
